Pályázat

Ember, aki nem hagyta magát... nem adta fel futó álmait...
Ha valakinél olyan betegséget diagnosztizálnak, amire a tudomány mai állása szerint nincs gyógymód, két dolgot tehet: vagy belenyugszik, és szépen lassan kivonul a társadalomból vagy a kezébe veszi az irányítást.
A két útból ez utóbbi tűnt nagyobb kihívásnak. Sokkoló diagnózisként súlyos izomgyengeséget (Myasthenia gravis) állapítottak meg 1990-ben, 22 éves koromban, egy olyan izomgyulladásos autoimmun betegséget, melyre csak tüneti terápia létezik. Ez derékba törte sportos fiatalságomat. Versenyszerűen atletizáltam, de a fizikai állóképességem rohamosan romlott. Sajnos jöttek a hosszú kórházi kezelések, majd próbáltam hónapokkal később visszamerészkedni a sportpályára, de csak árnyéka voltam önmagamnak, így 8-10 évre félbe kellett hagyni a sportolást.

Az orvosi terápia csak részlegesen hatott. 2001-re elgondolkodtam: képes vagyok-e önmagam saját hajamnál fogva kihúzni a betegség mocsarából. Kaptam egy tippet, mely alapján hosszú idő alatt megfigyeltem, hogy bizonyos ételek nagyon rossz (tej, cukrozás) hatással vannak rám, míg mások kifejezetten jótékonyak (köles, cékla, szódabikarbónás fürdés). Lassan-lassan visszajött az erőm, olyan hasonlattal, mintha az izmokról vastagjégkéreg olvadna le. A rendszer "vizsgáztatásához" egy nagyon komoly fizikai teljesítmény szükségeltetett. A kezdeti néhány százméteres gyaloglásoktól hatalmas sikerként 2003-ra lefutottam a budapesti maratoni távot. Majd az elkövetkező években inkább a félmaratonokra (1 óra 37 perc a legjobb eredmény) és terepfutásokra "specializálódtam". A jó állapotot stabilizáltam.
Sikereimnek köszönhetően több hazai és külföldi a betegséget érintő szakmai napokon is előadhattam tapasztalataimat, esetenként média szerepléssel.