Pályázat

Kezdem az előtte képtől. 2005.

Nem is olyan szörnyű. Kicsit pocakos, kicsit puha, átlagos negyvenhez közelítő fickó, a maga bő 95 kilójával. Olyan fotelos típus. Aki még tud futni egy fél megállónyit a busz után és meggyőzi magát, hogy az bizony már sportolásnak számít. Pedig akkor már két éve rendszeresen görkoriztam. Kifelé lábaltam a langymeleg pocsolyából. Munka, karrier, család… úsztam az árral. Napi tizen órákat dolgoztam, össze-vissza ettem, a feszültséget alkohollal oldottam és ha tíz percig nyugton hagytak, akkor rajtaütésszerűen elaludtam. Más ilyenkor határozza el, hogy maratont fog futni…. Én vettem egy görkorit.

Aztán 2009-ben én is elkezdtem futni… erőnléti edzésnek.

Közben változtak köröttem a dolgok, otthon is, meg munkahelyen is. Az utóbbinak búcsú lett a vége. Mondhatni szerencsésen… korai nyugdíjjal. Az ezt követő tétlenségen, a feleslegesség érzésen, a futás rendszeressége segített át. A futás nélkül valószínűleg szétesem. Ülök a kanapén és iszom a söröket, borokat, nézem a tévében a sorozatokat, miközben sajnálom magam. Láttam néhány rossz példát…

De futottam. Egyre többet, egyre hosszabbakat. Ma stabilan száz percen belül futom a félmaratont. Közben lefogytam. Belátom, ekkor már kicsit függőség szaga volt a futásnak, a futóversenyeknek. Aztán jött a terep, vagyis inkább a teljesítménytúra. Azt vettem észre, hogy egyre jobban élvezem az erdőben futást, az akadályokat, az útvonal követését. Nem, nem mondtam le a futóversenyekről sem, annak más az izgalma, és többet túrázom. Talán lehiggadtam.

…és tavaly Piros 85 TT. Nem akartam mást, csak 15 órán belül beérni. Sikerült. 13 óra és 37 perc után úgy érkeztem Csillaghegyről Budaörsre, hogy tudtam mosolyogni a célban.

Maholnap 50 éves leszek. 80 kg vagyok, és jól érzem magam a bőrömben. Elmúltak a stressz szindrómáim, átvészeltem a feleslegesség érzését… élek. Talán, egy kicsit már más szemmel nézem a világot. Saját magam lettem a példa, hogy sohasem késő elkezdeni mozogni.